Ha nem szeretné cége, vállalkozása, étterme marketingjét, PR-jét a véletlenre bízni, akkor keresse a Forte Communications profi kommunikációs ügynökséget, akik nem csak a külső arculatépítésben, de a munkáltatói márkaépítésben is hathatós segítséget nyújtanak, hogy a vendégek, ügyfelek és a munkavállalók is szívesen válasszák Önöket.
A vendéglátás, gasztronómia, némi politikával fűszerezve szinte folyamatos témát biztosít a közbeszéd számára. Szerencsére erről a kombóról is mindenkinek van véleménye, néha még azoknak is akiknek gyakorlati tapasztalataik vannak, sőt, hivatásosként esetleg ebből is élnek.
Nem régiben arról írtam, hogy rangos éttermek tulajdonosai, üzletvezetői is hajlamosak vendégeikkel a nagy nyilvánosság előtt durva vitákba bonyolódni. Nem kérdés, hogy ez mennyire ártalmas a vendéglátóhely számára, függetlenül attól, hogy kinek van igaza.
Néhány hete Benke Laci bácsit kezdte ki néhány gasztroblogger.
A szakma nagy öregjével szemben leegyszerűsítve az volt a kritika, hogy nyilvános szerepléseivel, receptjeivel hozzájárul a hazai étkezési kultúra, közízlés alacsony színvonalához, konkrét elrettentő példákat is sorolva.
Nagyon nehéz ehhez a témához objektíven hozzászólni, pláne úgy, hogy személyes kapcsolat is fűz hozzá, másrészt tisztelem a munkásságát. Ettől persze van igazság abban, hogy valamelyest méltányolható üzleti megfontolások időnként nehezebben vállalható recepteket, ételeket is szülnek a neve alatt és a kezei között. Az is tény, hogy a nagy öregek, már csak a koruknál fogva is inkább a múltat, a gasztronómia hagyományait preferálják. Persze nem lehet általánosítani. A szakmai hibák, a trendek durva semmibevétele persze nem méltányolható a legnagyobb öregekkel szemben sem.
Viszont az is túlzás, hogy Laci bácsit hibáztatják a magyar gasztronómia, vendéglátás és a közízlés kétségkívül vitatható színvonala miatt. Kórházban fekszik a séf, reméljük nem komoly a baj és mielőbbi gyógyulást kívánok neki. A történtek ellenére nem gondolom, hogy a média támadás viselte volna meg ennyire, mint azt ahogy a jócskán megosztó fitnesz Norbi véli. Van Ő annyira profi, hogy nem dől a késébe néhány blogger miatt, de remélhetőleg megfontolja az arra érdemes kritikákat.
Egyébként a negatív szerep azért sem akasztható rá, mert én soha nem hallottam tőle, vagy más régi vágású szakembertől, hogy a nemzetközi hírű, fiatal magyar séfeket ostoroznák. Tehetik azok is a dolgukat, figyel is rájuk a tömeg, szurkol Széll Tamásnak a fél ország. Ámulunk és bámulunk a világversenyek ételkölteményein. Szájtátva nézzük a tévében a hazai és nemzetközi sztárszakácsok, akár házilag is elkészíthető kreatív fogásait. Aztán esszük a régi, jól bevált magyaros, kiadós hagyományos ételeket. Hogy miért nem változik a tömeg ízlése? Számtalan oka lehet ennek. A vidéki, vagy éppen az átlagember által is megfizethető nagyvárosi, fővárosi éttermek sem kockáztatnak túl sokat. Üzletileg ez nem is biztos, hogy ez elvárható lenne tőlük.
És mégis! Nagyon is indokolt lenne, hogy a magyar konyha, megőrizve hagyományait, képes kegyen túllépni a töltött káposztán, vagy a csülkös pacalon. Magam, munkámnál fogva szerencsésebb helyzetben vagyok az átlag magyaroknál, hisz gyakrabban kerülök kapcsolatba különleges eseményekkel, ételekkel. De korántsem elég gyakran. Be kell látni, hogy még egy tehetősebb fővárosi is ritkán engedhet meg magának egy Michelin csillagos éttermet, már ha tényleg lenne is rá igénye.
Bizonyára az anyagi lehetőségek és ízlésbeli röghöz kötöttség is korlátozza a vendégek részéről mutatkozó korlátozott igényeket, de talán a szakma is tehet egy kicsit arról, hogy a világkonyha remek, korszerű fogásai csak vizuális élmény marad a többség számára az internetről vagy a tévéből. Esetleg a keleti gyorséttermek „instant” lebutított ételeire korlátozódik a világkonyha hazai térhódítása. De erről nem egyedül és főleg nem elsősorban Laci bácsi tehet.
Szintén téma volt a neten, a közösségi oldalakon Széll Tamásék Bocuse d'Or
negyedik helyezése. Többen azon rugóztak, hogy elég szép-e a negyedik helyezés és hogy érdemes-e ezekre a versenyekre, illetve a több hónapos felkészülésre tízmilliókat költeni. Szerintem ez nem is lehet kérdés. A franciákat legyőzni gasztronómiában jóval több mint érzelmi kérdés. Ennek már komoly nemzetközi marketing értéke is van. Ennél többet már csak az lendítene az ügyön, ha a fiatal, ambiciózus, éppen nem külföldön dolgozó séfek százai, ezrei tennének a hétköznapok és az ünnepek éttermi asztalaira olyan kiváló ételeket, amelyek apró, laza, könnyed, de semmiképpen nem erőszakos lépesekkel igyekeznének az átlag vendég ízlését alakítani, nyitottabbá tenni.
Oké! Maradjunk Szegednél. Itt is van néhány a nemzetközi trendekre hajazó, szakmailag is magasra értékelt étterem. De változatlanul állítom, hogy a magyarok többsége nem engedhet meg magának több tízezer forintot a kísérletezgetésre, még ha az elvárása nem is a púpozott, zabáljunk egy nagyot össznépi szokására épül.
Szóval nyitnikék, de ez egy rendkívül hosszadalmas folyamat lesz és sok szakember kemény, kitartó munkáját igényli. Sok, világot látott séfnek kell ehhez előbb hazatérni, és/vagy újragondolni a szakemberképzést. Egyelőre egy átlagos szegedi étteremnek az a legfőbb gondja, hogy egy olyan épkézláb szakácsot találjon, aki menübe meg tud főzni egy tisztességes főzeléket, vagy legalább bemegy dolgozni rendesen és nem lép le egy hét után angolosan vagy éppen erősen átsütve.
Végül, de nem utolsó sorban.
Tegnap ismét összeért a vendéglátás és a politika. A Szegeden tárgyaló miniszterelnök, dolga végeztével, szűkebb stábjával, különösebb felhajtás és előzetes bejelentkezés nélkül, beugrott a Fehértói Halászcsárdába egy halászlére, mi egyébre. Semmi zárt, különterem, egy légtérben a többi vendéggel ettek-ittak, több órát eltöltöttek, szóval jól érezték magukat. Ezt csak helyeselni lehet, ha már annyira büszkék vagyunk a halászlevünkre. Ebéd közben tán még a politikusok is kevésbé kártékonyak. Mondhatni eddig semmi érdekes, más csárdákban is ebédelt már a jelenlegi miniszterelnök.
Most azonban Zoli barátom, az üzletvezető, jogosan úgy gondolta, hogy a csárda hírnevének jót tesz egy közös kép Orbán Viktorral, amit a csárda Facebook oldalára is feltöltött.
Ha tanácsadóként kellene minősítenem egy ilyen ötletet és nem 2017-et írnánk, nem Magyarországon élnénk, azonnal rávágnám a választ, hogy egyenesen kötelező élni az ingyen reklám lehetőségével.
Nem szaporítom a szót, az olvasók egy része úgyis belefutott a posztba és talán a kommentekbe is beleolvasott. Nem meglepő módon estek a miniszterelnöknek, ami hagyján, de még a csárdának is, hogy márpedig mélységesen csalódtak és hogy többet nem mennek oda. Ezen durva reakciók láttán a laikusok arra gondolhatnak, hogy nem volt túl jó ötlet a közös fotó közzététele. De ez csak a látszat. A bejegyzést közel 28 ezren látták eddig. Közel kétszáz lájkot kapott, negyven körüli hozzászólást, amik között valóban többen is rosszallásukat fejezték ki a csárdával kapcsolatban. Tényleg akadnak politikailag annyira elvakult emberek, akik még az ismerőseik közül is törölni akarják a csárda tulajdonosát. Mert talán a lila köd mögül nem látnak ki és nem gondolják át, hogy egy vendéglátós senkit nem küldhet el, minden vendég egyformán kedves kell legyen számára. Ez nemcsak evidencia, hanem törvény is, szó szerint is papírra van vetve. Nem diszkriminálhat, mert az törvénysértő. Minden valamire való étteremben a legkülönfélébb politikusok, miniszterelnökök fordultak meg a kommunizmusig visszamenőleg. Ez nem politikai állásfoglalás, hanem vendéglátás. De ha egy csárdának jó a halászleve, az sem érdekel ha esetleg vállaltan egyik vagy másik párt oldalán áll a tulajdonos vagy éppen a szakács.
Persze lássuk be, bármennyire is ijesztő egy ilyen átokcunami, számszerűségében, jelentőségében sem számottevő, pláne a fenti számok tükrében.
Ezt vállalni kell, el kell tudni viselni az ilyen megnyilvánulásokat, ráadásul vagy visszafogottan vagy sehogy sem reagálni a gyakran tényleg bicskanyitogató beszólásokra. Ilyenkor követi el sok vendéglátós az igazi hibát, hogy tudniillik lesüllyed a hozzászólók szintjére és vállalhatatlan, nemtelen vitába bocsátkozik. Szerencsére ebben az esetben nem ez történt. Éljen a szegedi halászlé! :)
Akkor most szigorúan a vendéglátó-marketing iránt érdeklődők kedvéért vizsgáljuk meg a miniszterelnök reklámértékét. Úgy félig-meddig tudományos alapon.
Szemben egy sportolóval, vagy művésszel akiket, ha nem is ismer, szeret mindenki, a rajongókon kívüli tábor számára legalább semmiképpen sem bírnak negatív hatással.
Ez a politikusokról, pláne a miniszterelnökökről már nem mondható el. Tény, hogy az ország számottevő hányada nem szereti Orbán Viktort. Ezeknek viszont csak nagyon kis százaléka fog lemondani egy jó halászléről, pusztán csak azért mert ellenszenvük tárgya is ott ebédelt. Csak hasra ütés szerűen ez biztosan nem lehet több öt százaléknál. Mondjuk ez a potenciális veszteség, egyéb tényezőket (földrajzi tartózkodási hely, anyagi lehetőségek, a hal szeretete vagy nem szeretete) hagyjuk figyelmen kívül. Viszont az elkötelezett Orbán szavazók az összlakosság több mint harmadát teszik ki, akik számára vonzerőt jelenthet a miniszterelnök személye. Persze nyilván közülük sem megy mindenki az adott csárdába, csak azért mert kedvencüknek ízlett a halászlé. Szóval, nem tudományos, matematikai módszerekkel is oda jutottunk, hogy egy ingyenes Orbán reklám mindenképpen bőven nyereséges befektetés.